The Coach

Amikor a hegyre nyomod a gépet felfelé a saját tempódban, arra figyelj, hogy a lábfordulatod lehetőség szerint ne essen le. De olyan hegy nincs, amelyik végig egyenletesen emelkedne. Vannak benne meredekebb és laposabb szakaszok. Beállítottad a váltót és mész felfelé. Aztán már a váltódon nincs további váltási lehetőséged. A lábfrekvencia kezd leesni. Csak egyet tudsz csinálni. Kiállsz a nyeregből és egy kicsit állva hajtasz. Majd visszaülsz. A kiállással ismét fel tudod pörgetni a fordulatot. De mi van olyankor, amikor már minden lehetőséget kihasználtál és még van hátra 5-6 km a tetőig? Itt jön elő a rutin, a tapasztalat, a tudás. Visszaülsz és igyekszel nem erőből, de folyamatosan nyomni a pedált. Közben igyekszel saját magadat valamilyen szinten hergelni, hajtani. Figyelsz arra, hogy már csak ennyi van hátra, milyen a lábfordulatod, iszol egy kis nedűt, és így tovább. Én személyesen ilyenkor (pl.: amikor Esztergomból megyek fel Dobogókőre) arra szoktam gondolni, hogy mit síránkozok itt, hiszen a Tour-on amikor mennek fel egy-egy kiemelt kategóriás hegyre, az olyan 20-30 km hosszú. Amikor ez tudatosul a kis agyamban, máris könnyebben megy a dolog. Aztán jönnek az általam használt trenkolási dolgok. Ezek után már szinte röpülök felfelé. Persze ez is csak akkor működik, amikor már másodszor, harmadszor megyek felfelé ezen a hegyen. Amikor minden évben először mászom meg a hegyet, akkor szenvedés az egész. Ha egyre többször mászom meg a hegyeket, annál könnyebbnek tűnik és annál gyorsabban vagyok fenn. Aztán jön a saját magammal való versenyzés. Pontosan tudom, hogy itt ennyi volt az időm a múltkor és a mostani hajtásnál jobb legyek, mint a múltkor. Ez is egy amolyan lelki ráhangolódás.